Sorozat/film keresése

A Boann-folyó története

A Boann-folyó története egy olyan ír népmese, amely egy eredetmonda jegyeit is magán hordozza. A történet, ahogy a címe is mutatja, a Boann-folyó – mai nevén Bann-folyó – történetét meséli el, és elsősorban a klasszikus kelta mondakörbe (tehát brit és ír kelták, nem pedig az ún. szárazföldi kelták mondakörébe) helyezhető bele, innen eredeztethető.

A történet röviden:

Egyszer volt egy csodaerejű kút a rengeteg mélyén. A kút vize bárkit képes volt meggyógyítani bármilyen betegségből. Egy ideig akárki használhatta, szegény és gazdag egyaránt. Később azonban királyok és törzsfők kezdtek vetélkedni érte, hogy pénzzé tegyék a bűverőt. Ezért az ír varázslók elhatározták, hogy egy családot jelölnek ki a kút őrzésére, hogy az el ne veszítse a gyógyító erejét. Így ezentúl csak a járványok idején használták a vizet. Teltek a századok, és egyre ritkábban volt szükség a kútra, ezért az oda vezető utat benőtte az erdő. Már csak a titkot őrző Nechtan és családja ismerte hollétét. A gyógyító kút vize lassanként szájon forgó legendává vált, az emberek nem is igen hittek benne. Nechtan úgy döntött, ideje megházasodnia, hogy vérvonala meg ne szakadjon, és ezzel titok sírba ne szálljon. Feleségül vette hát a fiatal Boann-t, aki az erdő túloldalán élt. A lány kérlelte Nechtant, hogy vigye el őt a kúthoz. Az öreg varázsló azonban mindig azt mondta, hogy nem lehet, hiszen ő nem vér szerinti rokon, de majd ha gyermekeik születnek, őket elviszi. Nechtan utasítása ellenére a lány kétszer is követte férjét, mikor az teliholdkor a kúthoz ment testvéreivel, hogy közös áldozatot mutassanak be. Először azonban eltévedt az út felénél és nem ért célhoz. Második alkalommal viszont eljutott a kútig, és miután Nechtan és testvérei hazaindultak, közelebb merészkedett. Megkóstolta a vizet, azonban elfelejtett a földnek áldozni egy kortyot, ahogy az elő van írva.  Erre a körülötte álló kőszörnyek, akik valaha 

emberek lehettek, feléledtek és közelíteni kezdtek a lány felé. Boann felugrott a kút kávájára, de megcsúszott és beleesett a vízbe. Erre hirtelen a víz egy nő alakját öltve a magasba lövellt, újra aláhullva pedig áttörte magát az erdőn, és a legrövidebb úton, folyót képezve a tengerbe ömlött. Azóta is ott folyik.

A mese a kút és a víz szimbóluma köré szerveződik. A víz a négy őselem egyike, a teremtésmítoszokban gyakran mindenségnek, vagy a bölcsességnek a forrásaként jelenik meg, a Bibliában Isten is vízből teremti a többi elemet. Az ősi babiloni kultúrákban még az isteneket is a víztől származtatták. A kút egyértelműen feminin jelkép, az alvilágba vagy a tudattalanba vezető lejárat, de a termékenység szimbóluma is. A keresztény hitvilág a bölcsesség forrásának tartotta, de a kút mélye jelképezi a kimeríthetetlen titkokat rejtő szentlelket is. A mesében a víz a tipikus élet vize vagy ifjúság kútja, amely számtalan kultúrkör részét képező misztikus jelenség. Legismertebb formája a grál-legenda, amely több kultúrában is fellelhető. Főként az Artúr-mondakör keretein belül találkozunk vele, és leggyakrabban a keltáktól eredeztetik. Több alakban is megjelenik a különböző népek műveltségében, ezek közül csak néhányat említek meg a teljesség igénye nélkül. A keresztény hitvilágban például a grál az utolsó vacsora kelyhe, amely felfogta Jézus kiömlő vérét. A középkori Wolfram von Eschenbach Parzival című – később Wagner által megzenésített – verses regényében nem kehely, hanem Lucifer koronájáról leesett smaragd formájában tűnik fel az isteni tárgy. (Pál & Újvári; 2001) A grál analógiát mutat az alkimisták által kutatott bölcsek kövével, és még számtalan kultúrához és társasághoz köthető (pl.: Ízisz-kultusz, rózsakeresztesek, gnosztikusok), de alapvetően minden neki tulajdonítható képesség, mint az örök fiatalság, a mindent gyógyító erő, Isten közvetlen megtapasztalása, a „spirituális lényeg” a végső bölcsesség megértését, az isteni tudást célozza. (Seligmann; 1987) 

A mese a két főszereplője Boann és férje, Nechtan. A nő és a férfi, jungi értelemben az anima és az animus, a tudattalanban megjelenő ellentétes nemek megfelelőinek is tekinthetőek. Boann, fiatal lányként a női princípiumot képviseli, annak legjellemzőbb tulajdonságaival, mint a gondoskodás, titokzatosság, kedvesség, kíváncsiság, szépség. Nechtan idős férfiként türelmes, bölcs, erős, okos, nyugodt és büszke. A főszereplőket tehát archetipikus női és férfialakokként is szemlélhetjük. (Pál & Újvári; 2001)

Nechtan emellett varázslóként is jelen van a műben. A varázsló, a titkos tudás birtokosa, szintén a bölcsességet, az Istenhez való kapcsolattartást jelképezi. A mágus – a mesében, a kultúrkörbe illesztve druida – saját tudását embertársai javára használja, többre tartja a természetet a csodáknál, olyan rejtett erőket lát a világban, amiket mások nem. (Seligmann; 1987)  

Nechtanra és testvéreire bízták a kút titkának őrzését, és – megszámlálhatatlan mitológiai triádhoz hasonlóan – szintén hárman voltak. A mese szerint évszázadokon át gyakorlatilag egy titkos társaságként működtek, ahol az öröklődés kizárólag vér szerint történt.

Boann nem veszi komolyan férje intelmeit, és követi őt a kúthoz. Mohósága legyőzi józan eszét, és azért cselekszik, mert maga sem hisz teljesen a kút létezésében. Amikor azonban odaér a vízhez, nem állja meg, és beleiszik. Ekkor egy újabb archetipikus jelképpel találkozhatunk, ez pedig nem más, mint a kútnál lévő kehely, amelyből iszik. Ez szintén a bőség, a halhatatlanság jelképe, a folyékony élet tárolója. Hasonlítják az éltető tejet adó anyai mellhez. Bizonyos népek kultúrájában azonban inkább a méreggel azonosítják. (Pál & Újvári; 2001) A kehely ugyancsak feminin princípium, erősítve ezzel a víz teremtőerejét, és hozzájárulva a grál és az ahhoz kapcsolódó legendák idecsatolásához, hiszen a szent grál is leggyakrabban kehely formájában jelenik meg.

 Az áldozat elfelejtése Boann részéről szintén a gyermeki kíváncsiságából, türelmetlenségéből fakadt. Amikor ez megtörtént, azonnal feléledtek a kőszörnyek, a kút őrei. Anyaguk, a kő a megtörhetetlenséget, hajlíthatatlanságot jelképezi, de utalhat vénségre és bölcsességre is. Bibliai vonatkozásban a Megváltó jelképe. 

Miután a lány beleesett a vízbe, az rögtön a magasba szökött, majd újra alá hullt, ezáltal egy vízesést képezve. Jung szerint a vízesésben az ellentétes feszültségek jelennek meg álmokként és fantáziaképekként, ezzel előkészítve és „közös mederbe terelve” a szintézist. (Jung; 1994) A mesében a lány képe jelenik meg a vízben, majd a folyó útjára indul, Nechtan pedig elnevezi a folyót feleségéről. Ezzel megteremtődik a szintézis. Jelképesen ezt tekinthetjük Boann és Nechtan közös gyermekének, a férfi és a nő, az anima és az animus közti egyensúly létrejöttének. Alkímiai nézőpontból megvalósult a konjunkció, 

a kvintesszencia, a kén és a só összeolvadt a „mercuriusban”, a köztes anyagban, vagyis a tudattalanban. A mese végén, a víz jelentéskörében történtek analógiát mutatnak­ – szintén az alkimisták szerint – az ún. „aqua spritualis” vagy „aqua aeris” nevű alapvető életprincípiummal, amelyben feloldódnak a konfliktusok. (Jung; 1994)

A történet a klasszikus bűnbeesésmítoszokhoz hasonlítható folyamatot ír le.  Ugyanúgy a férfi és női természet ellentétéből keletkezik a konfliktus. Mesénkben Nechtan kötötte az ebet a karóhoz, ragaszkodva vér szerinti rokonságához, amíg végül Boann-t a kíváncsiság rá nem vette, hogy „bűnbe essen”. Nem állíthatjuk, hogy a teljes felelősség a nőt terheli, még ha eleinte úgy is tűnhet. Nechtan szintén vétkes a történtekben, és tudhatta volna, hogy makacssága és szűkszavúsága ide fog vezetni. Ugyanakkor Boann is kíváncsi volt, de egyben felelőtlen is. Nem elég, hogy tilosban járt, gyakorlatilag átverve férjét, még elhamarkodottan is cselekedett, amikor elfelejtett áldozatot bemutatni. A főszereplők minden cselekedete kongruens azzal, amit jelképeznek, a férfival és a nővel. 

A keresztény kultúrkörben Ádám és Éva története is hasonlóképpen végződött, valamint az antik mitológiából, Pandora szelencéjével is párhuzamba állíthatjuk ezt az ír népmesét. Mindhárom história az anima és az animus, lelkünk rejtett férfi és női oldala közti egyensúly megteremtéséről szól. Az alkimisták szerint a két nem, jelképesen a Mars és a Vénusz összeolvadása pedig létrehozza az unum incorruptibile-t, amely a törhetetlen anyag, egyben maga a kvintesszencia. Ugyanis a négy alapelem nem alkot kört, vagyis teljes egészt, hanem csak egymásra hat, így az egyensúlyt a férfi és női elv teremti meg. (Jung; 1994) Több más kultúrában is ehhez hasonlóan jelenik meg az örök egyensúly jelképei, például a jin és jang is két olyan őserő a kínai mitológiában, amelyek folytonos áramlás révén tartják fent a szimmetriát.

Egy biztos, ugyanúgy, ahogy Éva is kellett hozzá, hogy ne boldog tudatlanságban éljünk, és Pandorára is szükség volt, hogy az ember ne maradjon bűntelen, úgy Boann is kellett hozzá, hogy még egy folyó megeredjen. 

Bibliográfia

Jung, Carl Gustav. (1994). Az alkímiai konjunkció. Nyíregyháza: Könyvjelző Kiadó

Kurt Seligmann. (1987). Mágia és okkultizmus az európai gondolkodásban. Budapest: Gondolat Kiadó

Pál, F., & Újvári, E. (2001). Szimbólumtár. Budapest: Balassi Kiadó